Akkor Puzsér Róbertnek ezennel vége van, elvtársak – ugye? Ugye...?

A Vadhajtásokat elítélik, az ötször láthatóbb publicista homofóbiáját észre sem veszik. Francesca Rivafinoli írása.

Nos, kedves Róbert, lehet, hogy újat mondok ezzel, de egy miniszterelnöknek nemcsak lehetősége van a nemzetközi politikai szereplésre, hanem ez a feladata is. Mondhatni, munkaköri kötelessége.
Puzsér Róbert nemrég ismét beleszállt Orbán Viktorba, azt kifogásolva, hogy a miniszterelnök „lángoló becsvágyát a kilencvenháromezer négyzetkilométerre kiterjedő szuverenitás nem elégítette ki”, és merészelt szerepet vállalni az európai, sőt, a világpolitikában.
A publicista értelmezése szerint ettől pedig Magyarország megszűnt elsőnek lenni a számára.
A saját kávézójának éppen a lakók ellenében közterületet einstandoló megmondóember úgy látja, hogy „Orbán Viktor ott van, ahová mindig vágyott: nemzetközi figyelem középpontjában”. Valamiféle bűnlajstromként olvassa a fejére azt is, hogy „arca címlapokon virít, kijelentéseit és politikáját nemzetközi elemzők értelmezik, neve az Egyesült Államok legutóbbi elnökjelölti vitájában kétszer is elhangzott”.
Nos, kedves Róbert, lehet, hogy újat mondok ezzel, de
egy miniszterelnöknek nemcsak lehetősége van a nemzetközi politikai szereplésre, hanem ez a feladata is. Mondhatni, munkaköri kötelessége.
Egy jó kormányfő nem a saját országa elefántcsonttornyába zárva várja, hogy hová sodorják hazáját a nemzetközi viharok, esetleg mikor próbálja valaki külföldről rákényszeríteni az akaratát. (Tudjuk, a te legújabb választottadnak ennyi is megteszi, hiszen ő és a képviselői is olvasatlanul szavaznak meg mindent azon a kiváló kifizetőhelyen, ahová ő személyesen még kijárni sem annyira szeret. De a miniszterelnökség normál esetben nagyon nem így működik.)
Mert elég sokan próbálták ezt megtenni az elmúlt másfél évtizedben.
Például, amikor 2015-ben Angela Merkel úgy döntött, hogy neki márpedig éppen csillapíthatatlan bűntudata van a második világháború miatt, ezért magára húzza a fél Közel-Keletet. A német kancellár a lehető legtermészetesebbnek vette, hogy a germán politikusok általa jellemzően alsóbbrendű csatlósállamoknak tekintett uniós tagországoknak – így hazánknak is – magukba kell injektálni néhány millió migránst.
Ha a magyar miniszterelnök akkor Kis-Mogadishut vagy Iszlámábád-külsőt csinál hazánkból, a mai napig jönnének az uniós források,
az Európai Bizottság pedig egy szóval sem kérdezné, hogy mire költjük azokat. Sőt, valószínűleg a jogállamisági kötözködésekkel sem ismerkedhettünk volna meg testközelből.
De Orbán Viktort nem hagyta nyugodni a vére: szinte erőszakkal követelte, hogy a Hitler-bajusz különböző verzióival viríthasson a nagy nyugati lapok címoldalain, nemzetközi elemzők nevezhessék napjában többször fasisztának, az amerikai demokrata diplomáciai gépezet pedig olyan kitüntető figyelemben részesítse, amit
európai országgal szemben békeidőben még nem nagyon engedett meg magának Washington.
Ha megkérdeznénk Orbán Viktort, hogy ilyen nemzetközi figyelemre vágyott-e, valószínűleg azt válaszolná, hogy nem. De ez egy vállalt küzdelem volt a részéről, nem valamiféle szeretem-nemszeretem PR-kampány.
És az olyannyira kifogásolt nemzetközi piedesztált épp ez a felhajtás ácsolta Orbán Viktor alá, kedves Róbert. Az általad a jogállamiság felkent bajnokainak tévképzelt politikusok nem állhatták meg, hogy Magyarország ne legyen napi téma az Európai Parlamentben,
ők rángatták állandóan nemzetközi porondra a miniszterelnököt.
Akire idővel elkezdtek tényezőként és szövetségesként tekinteni azok az erők, amelyek nem Európai Egyesült Államokban gondolkodnak, amelyek szintén nem nézik jó szemmel az Európai Bizottság túlhatalmát és amelyeknek szintén elegük van abból, hogy
az uborka görbületét is mikromenedzselni óhajtó bürokraták mondják meg, hogyan éljünk.
Ha az egyébként saját hazájuk közéletéből parkolópályára állított politikusok nem Orbán Viktor és Magyarország ócsárolásával igyekeztek volna igazolni a saját létjogosultságukat, ma egészen máshogy festene az európai politika.
Jó eséllyel nem létezne a Patrióták Európáért EP-frakció, gyaníthatóan az Európai Bizottságnak sem kellene mindenféle jogi kiskapu után kutakodni, hogy megkerülje az elégedetlen tagországok jogos vétóit, de valószínűleg Donald Trump amerikai elnöknek sem Magyarországgal lenne a legpozitívabb diplomáciai kapcsolata a kontinensen.
Kedves Róbert, azzal a zavaros gondolatmenetet, hogy Orbán Viktor nem volt a saját súlycsoportjában az autoriter keleti vezetők sorában, ezért elbukott, de mégis róla szól a világpolitika, inkább hagyjuk.
Ami megfontolandó lehet a felvetéseidből, az az, hogy eleget foglalkozik-e a miniszterelnök Magyarországgal?
Szerinted nyilvánvalóan nem, mivel úgy látod, hogy Orbán Viktor a népe jövőjét áldozta fel a nemzetközi szereplése érdekében. Most pedig „nagyságának tudatában áll a vár fokán, onnan néz le a magyarokra”.
Az igaz, hogy Orbán Viktor ambiciózus ember. Valaki igazán elárulhatná, hogy ez mikor vált megbocsáthatatlan bűnné, pláne a politikában,
de ha már egyszer ez a helyzet, akkor legalább csodálkozni nem kéne azon, hogy kedvére is van a nemzetközi szereplés. Amiben ráadásul sikeres, és amire ráadásul ennyi lehetőséget kap.
Mert valóban, a miniszterelnök tényleg a vár fokán áll, azonban azt elfelejted, kedves Róbert, hogy ez a vár ostrom alatt áll: azok a támadások, amelyek eddig is folyamatosan arra kényszerítették a kormányfőt, hogy ki-kicsapjon az erősségből, nem szűntek meg, inkább fokozódtak.
Te tudhatnád ezt a legjobban, hiszen te is épp eleget tapsolsz és kurjongatsz ezeknek.
Foglalkozhatna Orbán Viktor többet Magyarország belügyeivel? Kétségtelenül. Valószínűleg ő maga is ezt szeretné tenni. De amíg Brüsszel is szinte kizárólag a mi belügyeinkkel van elfoglalva, amíg a pénzcsapok továbbra is zárva vannak, amíg tarthatatlan energiapolitikai és mezőgazdasági lépésekbe akarnak belehajszolni minket pusztán ideológiai indokokkal, addig talán megbocsátható, hogy nem minden figyelmét a hazai pálya köti le.
***
Ezt is ajánljuk a témában
A Vadhajtásokat elítélik, az ötször láthatóbb publicista homofóbiáját észre sem veszik. Francesca Rivafinoli írása.
Ezt is ajánljuk a témában
A gyarlóság mégoly impozáns tárházát felmutató NER az emberi térfogat határain belül működik. Ami szemben áll vele, annak viszont nincsenek tulajdonságai. Nem valamilyen, hanem semmilyen. Nem leírható. Üres. Győrffy Ákos írása.
Fotó: ALAIN JOCARD / AFP
Ezt is ajánljuk a témában
Az egyén szintjén a Brian élete látszik megvalósulni, szervezeti szinten pedig az ideológia nyomás alá helyezi a cégeket és intézményeket, hogy aztán így lehessen őket motiválni-kötelezni mindenféle csíkosrafestési akciókra. Király-Kiss Miklós írása.